A belső gyermek…

Gyermekkorban van egy olyan időszak mikor a szüleink egy számmal nagyobb ruhát, cipőt vesznek nekünk, mondván úgyis belenövünk. És milyen igazuk van, mert tudunk ám úgy nőni mint gomba az erdőben kiadós eső után.

Viszont! De! Azonban! Mi van akkor ha?

Olyan hatás ér bennünket, ami akadályozza egyes én részeink fejlődését és kicsik maradunk a nagy cipőben?Maradhatunk bizonyos értelemben gyermekek a felnőtt testünkben? Gyanús, hogy igen.

Mi történik ilyenkor? Van egy szűnni nem akaró kényelmetlen érzés beül. Első körben azt tudjuk beazonosítani, hogy használnak bennünket mások. Ugye a más szemében a szálkát … Ha ettől egy fokkal szenzitívebbek vagyunk, feltűnik, hiszen mi engedjük ezt. Tovább menve esetleg olyan megvilágításban is láthatjuk magunk mint csonttörést a röntgen orvos. Ilyenkor nyílik ki, hogy jaj, hiszen én magam csak használom önmagam és nem megélem. Olyan ez mint mikor a gyermekkoromban botladoztam apa hatalmas cipőjében, miközben éppen játszottam a felnőttet.

Nem fejtem ki! Nem írok konkrét példákat. Csak kérdés hagyok itt.

Lehet, hogy mikor azt érzed használnak, csak szeretnél végre belenőni a ruhádba? Szabadon annak lenni, aki mindig is lehettél volna? Mert különben csak a gyermek használja a felnőtt testet, hogy igazságát megtalálja?